Isten hozott benneteket a mai csendes imádságban az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Béke legyen veletek, amint ma együtt az Úr színe előtt megállunk.
Uram Jézus, te lehajolsz a mi törékenységünkhöz. Uram, irgalmazz! Krisztus, te ajtót nyitsz a mi szívünknek. Krisztus, kegyelmezz! Uram, te magadhoz ölelsz a mi örök hazánkban. Uram, irgalmazz!
Vannak reggelek, amikor a fény nem úgy esik a konyhaasztalra, mint szokott. Van úgy, hogy egy üresen hagyott kék baseballsapka, ott a polcon a piros sildjével, hirtelen megállítja az embert. Csak állsz benne a szobában, nézed a napfényt, ami megcsillan rajta, és az egész világ hirtelen nagyon csendessé válik. Nem szólnak a hírek, nincs sürgős teendő; csak az a pillanat van, amelyben minden súlyosabbá és élesebbé lesz.
Emlékeztek még arra a kilencéves kisfiúra a családi fotón? Ott ült az autóban, a kék sapkájában, a világ legtermészetesebb kíváncsiságával a szemében, készen arra, hogy valami újat fedezzen fel. Benjamin Vo nemcsak a térképeket bújta, amikor a világot járta a szüleivel meg Ryan testvérével, hanem a szívében is hordozta azt a belső iránytűt, amely mindig a lényeg felé mutatott. És ma, amikor a Jelenések könyvének szavai visszhangzanak bennünk – „Íme, az ajtóban állok és zörgetek; ha valaki meghallja szavamat, és ajtót nyit, bemegyek hozzá” –, nehezen tudjuk elkerülni azt a képet, ami ott motoszkál a szívünk mélyén: egy ajtót, amelyen valaki kopog.
Van úgy, hogy az élet nem kérdez. Van úgy, hogy a vihar hirtelen csap le, és mi ott maradunk a kérdéseinkkel, a „mi lett volna, ha” néma kiáltásaival a párnán. Öt hosszú hónapja annak, hogy június 13-án Ben hazatért. Alan és Thao, tudom, hogy vannak órák, amikor a ház nemcsak csendes, hanem szinte fájdalmasan üres. Ryan, te is tudod, amikor a robotika asztalánál elmarad az a megszokott, okos megjegyzés. És ha most, ebben a pillanatban valamiért ott fészkel a szívetekben az a csendes, maró kérdés: „Vajon mindent jól csináltam? Nem maradt-e ki valami?”, akkor álljatok meg egyetlen pillanatra, és halljátok meg, mit mond az Úr ma este nektek. Isten nem vádol benneteket. Soha. Semmivel. A betegség, amivel Bennek meg kellett küzdenie, az a kegyetlen küzdelem nem a ti hibátok volt. Nem volt mulasztás, nem volt elszalasztott pillanat. Az életben vannak olyan nehézségek, amelyek túlmutatnak minden emberi erőn, és amelyek elől még a legnagyobb gondoskodás sem tudja elrejteni a gyermeket. Isten nem keres bűnöst ott, ahol csak a szeretet tiszta aranya létezik. Engedjétek el ezt a terhet, mert az Atya már régen levette a vállatokról. Nem vagytok hibásak; ti csak szerettetek, határtalanul és igazán.
Nézzük meg a mai evangéliumot. Jerikó porában ott poroszkál a sokaság, és benne van Zacheus, aki alacsony termete miatt nem látja Jézust. De mit tesz? Nem adja fel, nem ballag haza szomorúan, hanem előreszalad, és felmászik egy vadfügefa ágára. Olyan ez, mint amikor Ben a maga logikus, éles elméjével átlátott a bonyolult dolgokon, és mindig a lényegre tapintott. Jézus pedig odalép a fához, feltekint, és azt mondja: „Zaccheus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Jézus nem kopogtat be félénken; Ő odaáll a fa alá, felnéz, és nevén szólítja az embert. Ben is ott van most annál a mennyei asztalnál, de Jézus itt marad veletek. Nem megy el. Nem hagy magatokra benneteket a konyhaasztalnál, sem az autóban, sem a vasárnap délutáni csendben.
Emlékeztek arra, amikor Ben tizenöt évesen, minden kérés nélkül, hirtelen elhatározta, hogy egész kis megtakarítását, a kis malacperselyét odaadja a beteg nagybátyjának? Nem törte fel, nem csinált belőle nagy ügyet, nem hívott tanúkat; egyszerűen csak felajánlotta. Ebben benne volt az egész fia: a tiszta, átgondolatlan, gyermeki nagylelkűség, amely nem mérlegel, hanem kész odaadni mindent, amije van. Ez a szív az, amit Isten annyira szeret. Ben ezt a szívét vitte magával oda fentre, a „Banquet of Heaven” fényébe, ahol most Szent Carlo Acutis mellett mosolyog, és onnan néz le rátok.
Ryan, drága fiú, te viszed tovább ezt a tiszta lángot. Tudom, hogy a hiány néha nehéz, de tudd, hogy a testvéri szeretet nem vész el a halállal. Ben ott van a mosolyodban, ott van a gondolataidban, amikor egy repülőgép húz el a fejünk felett az égen. Emlékeztek arra az álomra is, amit édesapa mesélt? Amikor Ben ott állt a szobaajtóban, egészségesen, zöld rövidnadrágban, és azt mondta: „Ba ơi, test nào con cũng qua hết. Con tự thở được bình thường mà… sao con lại bị như vầy?” És amikor édesapa átölelte, Ben arcán ott volt a zavar, de aztán ez a szép mondat csúszott ki a száján: „Không sao đâu, con sẽ dõi theo ba mẹ.” Igen. Ben ott van. Ő nem tűnt el; csak előrement, hogy elkészítse azt a helyet, ahol egyszer majd újra együtt lesz a családi kör.
Így menjetek hát haza ma este. Amikor ránéztek egy régi fényképre, vagy amikor megpillantjátok a kék sapkát, ne a hiány hideg szelét érezzétek, hanem azt a meleg, csendes bizonyosságot, hogy a szeretet, amit egymnak adtatok, örökre megmarad. Isten ölelése erősebb a fájdalomnál, és Ben ott él az Ő fényében, békében, mosolyogva. Ámen.
For the intentions entrusted to Ben on our prayer wall:
Üdvözítőnk parancsára és isteni tanítása szerint így imádkozunk:
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Ámen.
Az Úr áldjon meg benneteket, őrizzen meg minden gonosztól, és vezessen el az örök életre. Ámen.
✝ May almighty God bless you: the Father, and the Son, and the Holy Spirit. Amen.