Évközi 22. hét, szerda

Képzeljék el a kafarnaumi házat, ahol Jézus megszállt. Nem egy távoli, templomi díszletek közé helyezett jelenet ez, hanem egy otthoni helyszín. Simon anyósa lázasan fekszik, tehetetlenül, a saját házában, a saját ágyában. A láz nem válogat; nem kérdezi, ki mennyire erős, vagy ki mennyire fiatal. Ott fekszik, és a családja, a szerettei, akik körülveszik, tehetetlenül nézik a szenvedését. Odalépnek Jézushoz, és közbenjárnak érte. Egyszerű, emberi, fájdalmas pillanat ez, amelyet sokan ismerünk: amikor a legközelebbi szerettünk szenved, és mi nem tehetünk mást, mint hogy Jézus elé visszük a bajt.

Jézus pedig nem marad távol. Odalép az ágyhoz. Megparancsolja a láznak, hogy távozzék. És az asszony, aki előbb még mozdulni sem tudott, azonnal talpra áll, és szolgálni kezd. Ez a gyógyulás nem azért történt, hogy az asszony visszatérjen a régi életéhez, hanem azért, hogy új életet kezdjen a szolgálatban.

Két hónap telt el június tizenharmadika óta. Két hónap, amióta a mi drága Benjaminunk, a mi Benünk, átlépett az Atya házába. Amikor ma a kafarnaumi házról olvasunk, nem tudunk nem a mi saját otthonunkra gondolni. Nem tudunk nem arra a csendre gondolni, ami Alan, Thao és Ryan házában maradt. A hiány nem egy elvont fogalom; a hiány az a csend, ami akkor támad, amikor a szokásos kuncogás, a billentyűzet kopogása vagy a repülőgépek iránti rajongásból fakadó lelkes beszélgetések elhallgatnak.

Ne siessünk tovább. Álljunk meg ennél a hiánynál. A fájdalom, amit hordoztok, nem egy hiba, nem egy elkerülhető dolog, hanem a szeretetnek az a része, ami még itt maradt a földön. Amikor a szívünk fáj, az azért van, mert volt mit szeretni. És Ben, a mi Benjaminunk, olyan volt, akit nem lehetett nem szeretni.

Szent Pál ma a korintusiaknak írt levelében nagyon keményen fogalmaz. Azt mondja: „Még mindig testiek vagytok… nem vagytok-e testiek, és nem emberi módon jártok-e?” Pál korholja a közösséget, mert versengenek, mert pártokra szakadnak, mert a felszínen ragadnak. Azt mondja nekik: „Én ültettem, Apolló öntözött, de Isten adta a növekedést.”

Ez a mondat – „Isten adta a növekedést” – a legfontosabb üzenet a mai napon. Mi, emberek, szülők, testvérek, barátok, csak ültetünk és öntözünk. Szeretünk, gondoskodunk, tanítunk, kódolunk, repülőket nézünk, együtt utazunk. De a növekedés, az élet teljessége, az az út, amit Ben bejárt, az Isten műve volt.

Benjamin Vo élete, az a tizenöt év, amit velünk töltött, egy csodálatos, Isten által adott növekedés volt. Gondoljanak csak a kíváncsiságára! Ben nemcsak a matematikában vagy a technológiában volt zseniális, hanem abban a képességében is, ahogy a világot szemlélte. Ő nem a világ „testi” módján járt, hanem a lélek kíváncsiságával. Amikor a „Con Chim Airlines”-ról álmodott, amikor az édesapja mellett az égre nézett, ő nemcsak a gépeket látta, hanem a horizontot, a lehetőséget, a szabadságot.

Volt egy pillanat, ami különösen megmutatja, milyen mély volt az ő lelke. Amikor William nagybátyja beteg lett, Ben, a tizenöt éves fiú, a saját piggy bankjának tartalmát kínálta fel. Nem törte össze, nem szórta szét, de az ajánlat ott volt. Ez az ajánlat nem a pénzről szólt. Ez az ajánlat arról a tiszta, áldozatos szeretetről szólt, ami Ben szívében égett. Ő már akkor értette, amit sok felnőtt életen át keres: hogy az életünk nem a miénk, hanem ajándék, amit tovább kell adni.

Szeretnék most közvetlenül hozzátok szólni, Alan és Thao. Tudom, hogy a szülői szív mélyén ott bujkál a kérdés: „Vajon mindent jól csináltunk? Vajon nem maradtunk-e el valamivel?” A mai evangéliumban, amikor Jézus meggyógyítja az anyóst, nem kérdezi, ki mit rontott el. Egyszerűen csak meggyógyítja. Isten nem a számonkérés Istene, hanem a gyógyításé. Ti, Alan és Thao, a szeretet teljességét adtátok neki. Az az otthon, amit teremtettetek, az a biztonság, amit nyújtottatok, az az út, amit együtt jártatok be a világban – Lourdes-tól a Vatikánig –, mind-mind a ti szeretetetek bizonyítéka. Ne vádoljátok magatokat semmivel. Isten nem vádol titeket, és Ben sem. Ő hálával tekint rátok, mert ti voltatok az ő földi biztonsága.

És te, Ryan… tudom, hogy neked a legnehezebb. A testvér hiánya egy olyan űr, amit csak az idő és a hit tud lassan, nagyon lassan betölteni. De tudd, hogy Ben nem tűnt el. Ő most már nem a földi repülőterekről figyeli a gépeket, hanem az örökkévalóság kapujából tekint le rátok. Ő a te védelmeződ, a te angyalod. Amikor tanulsz, amikor játszol, amikor az égre nézel, tudd, hogy ő ott van veled.

Sokszor érezzük magunkat úgy, mint a korintusiak: „Én Pálé vagyok”, „Én Apollóé vagyok”. Azt hisszük, a mi erőfeszítéseink, a mi tudásunk, a mi logikánk a legfontosabb. De a halál és a gyász szembesít minket azzal, hogy az életünk nem a mi kezünkben van. Isten adja a növekedést, és Isten aratja le a termést. Benjamin élete egy korai, de tökéletes termés volt.

Ma, amikor hazamentek, kérlek titeket, tegyetek meg egy apró, csendes dolgot. Ne a világ nagy eredményeit keressétek. Keressétek a csendet. Ben szeretett csendben figyelni, szeretett hallgatni. Ma, amikor valaki megszólít titeket, figyeljetek rá úgy, ahogy Ben figyelt az apja történeteire. Adjátok meg a másiknak azt a figyelmet, amivel Ben megajándékozott minket.

Benjamin, drága Ben, te már a Mennyei Lakomán ülsz. Ott már nincs szükség kódokra, nincs szükség bonyolult infrastruktúrákra, mert te magát az Alkotót látod. Kérünk, imádkozz a szüleidért, Alanért és Thaóért, és a testvéredért, Ryanért. Imádkozz mindannyiunkért, akik még itt küzdünk a földi élet „testi” nehézségeivel. Taníts meg minket úgy szeretni, ahogy te szerettél: feltétel nélkül, tisztán és nagylelkűen.

És amikor a mi földi utunk is véget ér, ott vársz majd minket, azzal a ragyogó, braces-mosollyal, ami akkor is ott volt, amikor a világ legnehezebb pillanatait élted át. Ott vársz minket, hogy együtt ünnepeljünk az Atya házában, ahol már soha többé nem lesz láz, nem lesz betegség, csak az örök, boldog élet.

Az Úr legyen veletek, és az ő békéje, amely minden értelmet meghalad, őrizze meg szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Ámen.