Az évközi idő tizenötödik hetének szombatja

Kedves Testvéreim Krisztusban!

A mai evangéliumi szakaszban Jézus visszavonul, amikor megtudja, hogy a farizeusok a halálra keresik. De még ekkor is, amikor az élete veszélyben forog, nem magára figyel, hanem a hozzá sereglő sokaságra. Meggyógyít mindenkit, de figyelmezteti őket, hogy ne tegyék Őt ismertté. Ez a csendes, alázatos szolgálat az, ami a prófétai jövendölésben is megfogalmazódik: „Nem fog perlekedni, sem kiáltani, és az ő szavát senki sem hallja az utcákon.” Milyen ellentét ez a világ zajával, a hangoskodással, a hatalomért folytatott harccal!

Az első olvasmány, Mikeás próféta könyvéből, pontosan ezt a kontrasztot mutatja be. Arról hallottunk, akik „gonoszságot tervelnek, és ágyukon gonoszt szőnek”. Ezek az emberek a saját hatalmukat és gazdagságukat keresik, mások kárára. Ez a fajta gondolkodásmód gyökeresen szemben áll Jézus csendes, szolgáló szeretetével. A próféta szavai figyelmeztetnek: az igazságtalanság sosem marad következmények nélkül. Isten látja a nyomorúságot és a fájdalmat, és nem feledkezik meg a szegényekről, ahogyan a zsoltár is mondja: „Ne feledkezz meg a szegényekről, Uram!”

Jézus azonban nem erőszakkal, nem kiáltással hozza el az igazságot. Ő „a megrepedt nádszálat nem töri el, és a pislogó mécsest nem oltja ki”. Ez a kép a gyengédség, a türelem és a végtelen irgalom képe. Jézus nem a tökéleteseket keresi, hanem azokat, akik töröttek, akiknek a hite csak pislogó mécsesként pislákol. Ben, akire ma emlékezünk, valahogy ezt a csendes erőt hordozta magában. A családja mesélte, hogy Benjamin egy ragyogó elme volt, aki a technológia világában otthonosan mozgott, de mindezzel együtt a szíve mélyén egy rendkívül szelíd és empatikus lélek volt. Emlékeznek, milyen mélyen megérintette őt a szeretet, és mennyire tisztelte a szüleit? Ez a kedvesség, ez a szelídség, ez a mások iránti empátia mind-mind Jézus szelíd erejét tükrözte Benjamin életében.

Ben élete, bár rövid volt, tele volt ezzel a csendes, mégis mély szeretettel. Ő nem „perlekedett, sem kiáltott”, hanem a maga módján hozta el a fényt azoknak, akik körülötte voltak. Most, hogy már az Úrral van, a mennyei dicsőségben, hisszük, hogy Isten befogadta őt. Alan és Thao, Ryan, valamint Ben nagynénjei, nagybátyjai és mindenki, aki szerette őt: tudjuk, hogy a fájdalom mély, de ne feledjük, hogy Jézus a megrepedt nádszálat sem töri el. Ő látja a szívünk fájdalmát, és vigasztal. Különösen is gondoljunk azokra a gyermekekre, akik szenvednek, és minden családra, amely nehéz keresztet hordoz. Isten lát bennünket, meghallgatja imáinkat, és sosem hagy el minket. Ő tart minket a tenyerén, és vigasztal. Benjamin élete, az ő szelíd lelke, a szeretet, amit megosztott velünk, mindez Isten szeretetének ajándéka volt. Ez a szeretet az, ami most is összeköt bennünket, és ami erőt ad nekünk, hogy folytassuk az utunkat, Ben emlékét hordozva a szívünkben, és reményt merítve abból a tudatból, hogy Isten mindannyiunkat szeret.